Jud Meyrin: Gyilkosság a krimifesztiválon

Először is szeretném megköszönni a bizalmat Juditnak, hogy még a megjelenés előtt elolvashattam a Gyilkosság a krimifesztiválon c. könyvét. A Lowdeni boszorkányhajsza rendkívül tetszett, így nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tartogat a folytatás.

A fülszöveg:

„A minden lében kanál újságírónő és a mogorva nyomozó visszatér egy újabb, még halálosabb nyomozásra.
Montrose békés, skót kisváros. Egészen addig, amíg Lottie Kelsey, a helyi újság újdonsült riportere hullára nem bukkan a tengerparton. A halott férfi egy irodalmi kritikus, aki előszeretettel írt gúnytól csöpögő véleményt a kezébe kerülő könyvekről. Sok a gyanúsított, és jó részük a városban tartózkodik az épp zajló krimifesztiválon, ráadásul a gyilkosság titokzatos módon kapcsolódik egy másik ügyhöz. Ahhoz, amin Tristan Hunter, a kiugrott zsaru hónapok óta dolgozik.
Egymásnak feszülő írók
Egy felbolydult város
Egy kilátástalan szerelem
Egy veszedelmes ellenfél
Lottie-nak és Tristannek túl kell lépnie a múlton, hogy élve megússzák az újabb közös nyomozást, és elkapják a gyilkost, akinek egyetlen célja van: a végső bosszú. De vajon zárulhat happy enddel a történetük?”

A borító gyönyörű, ráadásul a regény egyik fő motívuma nemcsak itt, hanem a belső oldalakon is látható. Én nagyon szeretem, amikor valami kis pluszt belecsempésznek a könyvbe, legyen az akár egy ilyen megoldás vagy például egyes jelenetekhez illő dalok.

Szerintem olyan, mintha Judit egyfajta tükröt mutatna az íróknak és a kritikusoknak. Én is olvastam már írók közötti rivalizálásról, amit nem igazán értek. Azt gondolom, hogy aki jól ír, az előbb vagy utóbb egészen biztosan megtalálja az olvasóit. Ők pedig a későbbiek során is bizalmat fognak szavazni neki, szóval szerintem teljesen felesleges keresztbe tenni a másiknak. Bevallom, ha ilyenről tudok, már nem szívesen olvasok az illetőtől.

A másik oldallal, az értékeléssel kapcsolatban pedig az a véleményem, sose legyen sértő. Természetes, hogy minden könyv nem tetszhet, de úgy írjunk róla, hogy akkor is vállalni tudjuk a véleményünket, ha eljut az íróhoz. Olvastam már nagyon durva értékeléseket, és ez számomra kifejezetten furcsa olvasást szerető emberektől. Építő jellegű ötletekkel, tanácsokkal mindenki sokkal többre menne, ráadásul tapasztalataim szerint van, aki ezt kifejezetten jó néven veszi.

A kis kitérő után térjünk vissza a könyvhöz. :) A történet az első részhez hasonlóan már itt is az elejétől kezdve megfogott, és szerencsére később sem okozott csalódást. Váratlan fordulatokban nem volt hiány, sőt, én nem is számítottam ennyi csavarra. Imádom az ilyen krimiket, amikor az írónő úgy csepegteti az információkat, hogy szinte mindenki gyanússá válik. :D Érdemes a fejezetek elején lévő dátumokra figyelni, ugyanis két idősíkot takarnak, amelyek a végén szépen összeérnek... 

Lottie-t és Tristant most is szerettem, szerintem kifejezetten jól kiegészítették egymást, igazán remek párost alkottak. Ugyanakkor már az előző rész óta ott motoszkált a fejemben: lehetnek így boldogok, vagy Louise miatt a szerelmük eleve kudarcra van ítélve? Nem irigyeltem Tristant, mert mindvégig nagyon nehéz helyzetben volt, hogy az eszére vagy a szívére hallgasson.

Összegzés:

Bár az írónő Rózsakői rejtélyek-sorozatát is szerettem, most már egyértelműen kijelenthetem, hogy a Felföldi rejtélyek lett a kedvencem. Én kifejezetten díjazom, ha egy könyvnek van folytatása, persze ilyenkor mindig fennáll a veszélye annak, hogy sikerül-e hozni a "színvonalat", esetleg túl is szárnyalni az első részt. Szerencsére itt egyértelműen sikerült. Egy rendkívül izgalmas, pörgős történetet kaptam, és még egyszer nagyon köszönöm, hogy az elsők között olvashattam. :)

Kedvenc idézet:

„Pedig eddig azt hittem, simán bírnám, és képes lennék a szakmai oldaláról megközelíteni minden ilyen helyzetet. De amikor az életed múlik rajta, az teljesen más.”

 

(Fő kép és fülszöveg: www.moly.hu)