Hiszek abban, hogy egyes könyveken nem véletlenül akad meg a szemünk, és érzünk ellenállhatatlan késztetést: előbb vagy utóbb, de biztosan el kell olvassuk. Nálam pontosan ez történt Mariann első, Ébredés című regényénél, melyről itt írtam bővebben. :)
Szerintem a történetről nagyon nehéz spoiler nélkül írni, én pedig semmiképpen sem szeretnék bármi fontosat elárulni. Éppen ezért arra gondoltam, hogy kiemelem azokat a dolgokat, amik engem a leginkább megfogtak benne. Az egyik ilyen, hogy a történet nagyon izgalmasan indul, mégpedig rögtön az események közepébe vágva. Azt rögtön sejtjük, hogy egy menekülő nőt „látunk”, aki szeretné minél hamarabb maga mögött hagyni az őt felzaklató eseményeket, de azt, hogy pontosan mi történt vele, illetve mi váltja ki, hogy idővel egyre dühösebb lesz, nem tudjuk – bár van egy aprócska utalás, ami már enged bizonyos következtetéseket levonni…
Miközben minél hamarabb szeretné elhagyni Rab szigetét, ahol éppen tartózkodik, és ahol ironikus módon ő is rabnak érzi magát, pont egy olyan férfitől kell segítséget kérnie, akit a háta közepére sem kíván. De vajon meddig lesz képes a különös idegen elviselni a nő sértegetéseit? Mihez vezet, ha a dühre dühvel reagálunk, és meggondolatlanul, az elveinket magunk mögött hagyva cselekszünk?
„Baromira idegesítő ez a pasas! És mégis, milyen érzéketlen valaki az, aki ezen mosolyog? Láthatná, milyen zaklatott vagyok, hogy bajban vagyok! De nem, ő aztán nem! Őurasága, a teremtés koronája remekül szórakozik!”
A kisregényt olvasva az egyik első szó, ami eszembe jut róla, hogy mennyire „emberi”. Nagyon tetszett, hogy a rövidsége ellenére is számos komoly, párkapcsolatot érintő problémát sorakoztatott fel, járt körbe. Ezek közé tartozik az idővel egyre kevesebb figyelem a másik felé, az együtt töltött minőségi idő hiánya, a – sokszor figyelmen kívül hagyott – figyelmeztető jelek, a megcsalás, ugyanakkor a megbocsátás lehetősége is. Szerintem nem vagyok vele egyedül, hogy ilyenkor akarva-akaratlanul, de eltöprengek azon, hogy egy-egy hasonló szituációban ugyanígy, esetleg teljesen másképp cselekedtem volna?
Összegzés:
Nagyon hálás vagyok Mariann-nak a bizalomért, hogy kíváncsi volt a véleményemre, és előolvashattam a kisregényét. Elképesztően vitt magával a történet, egyszer sem szakítottam meg, míg nem végeztem vele. Bár a végével kapcsolatban voltak bizonyos elképzeléseim, arra, ahogy Mariann alakította, egyáltalán nem számítottam. Sőt, nem tagadom, vissza kellett olvasnom, hogy tényleg jól értettem-e a lezárást. Ha ismered már Mariann munkásságát, a Kerülőutak sem hiányozhat a gyűjteményedből. Még nem olvastál tőle? Ez a kisregény akkor is remek választás lehet, hogy megismerkedj az írói stílusával. Szívből ajánlom! :)
Kedvenc idézetek
„Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak megvan a kijelölt útja, amiről gyakran letérünk, mégis a cél felé megyünk, csak olykor kerülőutakon.”
„Megértem, hogy valóban fontos arra hallgatni, amit a szívünk és a lelkünk súg nekünk, és ehhez bizony néha-néha el kell csendesedni. Elhallgattatni a bennünk dúló gondolatokat és érzéseket. Kilépni a múltból és a jövőből, és megélni az itt és most pillanatát, mert bizony a szívünk csak a jelenben tud hozzánk szólni.”