Pál Babette: Szökés

Már jó ideje figyelemmel kísérem Babette Instagram-oldalát, így amikor egy játékra invitálta a követőit, nem haboztam sokat, és mit veszíthetek alapon szerencsét próbáltam. Gondolhatjátok, hogy meglepődtem, amikor nyertem, ráadásul nagyon hamar el is juttatta hozzám a könyvét. Még egyszer köszönöm! :)

A fülszöveg:

„IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN

Egy sötét diktatúra,
amelyben tilos ellenszegülni,
különben elenyészel.
Emily mégis megkísérli a lehetetlent,
hogy beteljesítse szerelme
hőn áhított álmát.
Megéri szembeszállni az országot védő
őrszemekkel egy olyan férfi kedvéért, akit az első perctől kezdve lefizettek?
Van rá esély, hogy a szeretetlensége újult
fordulatot vegyen?
Vajon kinek az illúziói teljesülnek?”

A borító első látásra elnyerte a tetszésemet, mert egyszerre figyelemfelkeltő és rendkívül kifejező. A szögesdrót egy éles, sorsdöntő határvonal: egyik részén a „rabság”, míg a másik részén a szabadság, azaz egy jobb élet reménye várja az embereket.

Ez egy tipikusan olyan könyv, amelynek olvasása során az ember akarva-akaratlanul elgondolkodik az életén. Mennyi nehézséggel szembesülünk, és természetesen mindenkinek a saját gondja tűnik a legnagyobbnak, de vannak olyan részei a világnak, ahol számunkra egészen elképesztő helyzetek uralkodnak. Szívszorító érzés volt a diktatúráról olvasni, arról, hogy különösebb ok nélkül embereket kisemmiznek, bebörtönöznek, sőt, akár halálra is ítélnek. Elképzelni sem tudom, miképpen lehet ilyen rettegésben élni... Az sajnos nem derül ki, hogy hol játszódik a történet, és mennyi belőle az igazság, de időben el van helyezve, mégpedig az 1980-as évek elejére.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, kellett egy kis idő, mire megszoktam a sok váltott, gyorsan váltakozó szemszöget. Hiába voltak párbeszédek, kicsit olyan érzésem volt, mintha naplóbejegyzéseket olvasnék. Emily és John szerelme, majd kapcsolatának alakulása nekem túl gyors volt, és bevallom, nem egyszer bosszantott a lány túlzott naivsága. A köztük lévő párbeszédek az én ízlésemnek itt-ott már túl romantikusak voltak, legalábbis főleg a férfiakra szerintem ez nem igazán jellemző.

Összegzés:

Nagyon örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert mindent egybevetve kifejezetten tetszett. :) Rendkívül eseménydús volt, tele titkokkal, ármánnyal, és sokszor már fogalmam sem volt, ki a jó, illetve ki a rossz. A végén pedig egy olyan csavar érkezett, amelyre egyáltalán nem számítottam, konkrétan leesett az állam. Zseniális volt! Én abszolút látom az írónőben rejlő tehetséget, így kíváncsian várom a következő könyvét. 

„A mögöttem hagyott út már nem javítható, de az előttem álló még igen!”

  

(Fő kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Christina Lauren: Nem mézes hetek

Ez a könyv viszonylag hamar felkeltette a figyelmemet, ugyanis egyre többször bukkant fel Instagramon, ráadásul egy-két kivételtől eltekintve nagyszerű értékeléseket kapott. A Glamour-napok pont kapóra jöttek, így nem is volt kérdés, hogy megveszem. 

A fülszöveg:

Két ​esküdt ellenség Hawaiin
Olive Torres már megszokta, hogy ő az ikerpár peches fele. Mintha átok sújtaná: olyan balszerencsés, hogy az szinte már komikus. Bezzeg az ikertestvére, Ami mindent bezsákol. Ami igazi bajnok… még a lakodalma is szinte ingyen van a különböző akcióknak és nyereményeknek köszönhetően. Olive-ot csak egy dolog zavarja a pechszériájánál is jobban: Ami esküvőjén az egész napot a vőféllyel kell együtt töltenie, aki nem más, mint Olive ősellensége, Ethan Thomas. Olive megacélozza magát a pokoli nap előtt, elhatározza, bátor képet vág hozzá, és az egészet átvészeli. De a komplett násznép ételmérgezést kap, Olive és Ethan kivételével, így aztán átmenetileg muszáj nekik fegyverszünetet kötniük, hogy Hawaiira utazhassanak. Végül is tíz felhőtlen nap megéri, hogy az ember belebújjon a friss házasok bőrébe, nem igaz? De furcsa módon Olive mintha nem is bánná, hogy bele kell helyezkednie a szerepbe. Mintha minél inkább tettetné, hogy ő a legszerencsésebb nő a világon, annál inkább úgy érezné, hogy tényleg ez az igazság.
„Milyen vidám, rokonszenves és megejtő könyv! Többször úgy nevettem, hogy a könnyem is kicsordult, miközben végig éreztem Olive kiterjedt, szerető, bonyolult és mókás családjának ölelését, majd a szívem is szárnyalt a befejezésnél. Ezt a könyvet el kell olvasnia mindenkinek, aki azt szeretné, hogy az arca is megfájduljon a nevetéstől.” – Jasmine Guillory, a New York Times bestsellerszerzője, a The Proposal írója
„Szellemes és kifejezetten kacagtató, benne épp a megfelelő mennyiségű érzelemmel. A Nem mézes hetek tökéletes kikapcsolódást nyújtó romantikus komédia. Mindenki készüljön fel, hogy az elsőtől a hátsó borítóig haladtában rengeteget fog nevetni és mosolyogni.” – Helen Hoang, a Menyasszony rendelésre írója
„Ebből az egyszerre érzelmes és vicces, "ellenségből-szerető”-regényből megtanulhatjuk, hogy az életben a legjobb dolgokra mind igaz, hogy all-inclusive, ingyenes és másra át nem ruházható." – Kirkus
„Lauren zseniálisan ötvözi a romantikus regényekben megszokott elemeket – ellenségekből szeretők, álházasság, kiáltóan ellentétes jellemek –, és gyúr belőlük olyan vidám olvasmányt, hogy az olvasók minden szaván csüggeni fognak.” – Publishers Weekly
„Lauren e legújabb, enyhén pikáns, vidám művével is olyat alkotott, ami egészen biztos örömöt okoz majd az olvasóknak. Ez a forró nyári románc tökéletes olvasmány a medence vagy a tenger partjára, kár volna kihagyni!” – Library Journal
„Lauren legújabb kötete szexi és mulatságos romantikus regény, amely bepillantást enged egy soktagú, összetartó mexikói-amerikai család mindennapjaiba, és az ikernővéreket figyelve az is kiderül, a vér nem válik-e vízzé. Az olvasók felkészülhetnek a harsány hahotázásra… Jasmine Guillory és Sally Thorne rajongói számára kötelező.” – Booklist
„Könnyed, kacagtatóan vidám történetet mesél el a Nem mézes hetek, amelyet a túlságos kotnyeleskedés övez (a számos Torres nagynéni és unokatestvér folyamatosan beleártja magát Ami és Olive életébe). Elragadó és élvezetes olvasmány kerekedik abból, ahogyan Olive Ethan iránti kezdeti ellenszenvét lassanként megenyhítik a sorozatos felismerések, hogy a férfinak számos jó tulajdonsága is van.” – Shelf Awareness

A borító gyönyörű, rendkívül csalogató. Igazi nyári hangulata van, és nagyon bíztam benne, hogy ez majd a könyv tartalmát olvasva is érződik, de sajnos nem így lett. Legalábbis nálam, mert meglepődve láttam, hogy a többség imádja. :D

Ami először feltűnt, hogy számomra nagyon nehezen indult be a történet. Már itt megijedtem, ugyanakkor úgy voltam vele, hogy sebaj, ez még alakulhat, de később sem lett jobb. Szerintem jó romantikus történetet kifejezetten nehéz lehet írni, fennáll a jól ismert klisék veszélye. Viszont itt csak utóbbiak voltak, sőt kifejezetten hihetetlen szituációk. Talán még ezen is túl tudtam volna tenni magamat, ha több leírást kapok Hawaiiról, de sajnos ez sem történt meg. Egy blogger társam írta, hogy gyakorlatilag bárhol játszódhatott volna, és igazat kell adnom neki. Más romantikus történeteknél pl. Kővágó Sára: Római ajánlat, Baráth Viktória: Egy év Rómában vagy Borsa Brown: A szárd szikla olyan volt, mintha én is ott lennék a szereplőkkel. Éreztem az illatokat, az ízeket, akár még a hagyományaikba is bepillantást nyerhettem. Ha csak képzeletben, de én is utaztam, és ezek valóban nagyszerű utazások voltak. 

A szereplők közül senkit sem tudtam megkedvelni – nálam ez szintén ritka. Olive idegesített, a férfi főszereplő, Ethan pedig teljesen semleges maradt. A párbeszédek életszerűtlenek voltak, és ez a gyerekes civódás az elejétől a végéig is sok(k) volt nekem. A humor sem segített, míg más könyveknél imádom, ha belecsempészik az írók, itt néhol kifejezetten erőltetettnek éreztem.

„– Utáltam, míg egyszer csak már nem.”

Összegzés:

Épp a napokban gondolkodtam azon, hogy többnyire milyen szuper könyveket olvastam eddig az idei évben, aztán jött a Nem mézes hetek... :D Érdekes, mennyire másképpen látunk bizonyos könyveket, de sajnos úgy tűnik, ez nem nekem íródott. Az alaptörténet aligha lett volna rossz, de véleményem szerint ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni.

(Kép és fülszöveg: www.moly.hu)

Jud Meyrin: Gyilkosság a krimifesztiválon

Először is szeretném megköszönni a bizalmat Juditnak, hogy még a megjelenés előtt elolvashattam a Gyilkosság a krimifesztiválon c. könyvét. A Lowdeni boszorkányhajsza rendkívül tetszett, így nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tartogat a folytatás.

A fülszöveg:

„A minden lében kanál újságírónő és a mogorva nyomozó visszatér egy újabb, még halálosabb nyomozásra.
Montrose békés, skót kisváros. Egészen addig, amíg Lottie Kelsey, a helyi újság újdonsült riportere hullára nem bukkan a tengerparton. A halott férfi egy irodalmi kritikus, aki előszeretettel írt gúnytól csöpögő véleményt a kezébe kerülő könyvekről. Sok a gyanúsított, és jó részük a városban tartózkodik az épp zajló krimifesztiválon, ráadásul a gyilkosság titokzatos módon kapcsolódik egy másik ügyhöz. Ahhoz, amin Tristan Hunter, a kiugrott zsaru hónapok óta dolgozik.
Egymásnak feszülő írók
Egy felbolydult város
Egy kilátástalan szerelem
Egy veszedelmes ellenfél
Lottie-nak és Tristannek túl kell lépnie a múlton, hogy élve megússzák az újabb közös nyomozást, és elkapják a gyilkost, akinek egyetlen célja van: a végső bosszú. De vajon zárulhat happy enddel a történetük?”

A borító gyönyörű, ráadásul a regény egyik fő motívuma nemcsak itt, hanem a belső oldalakon is látható. Én nagyon szeretem, amikor valami kis pluszt belecsempésznek a könyvbe, legyen az akár egy ilyen megoldás vagy például egyes jelenetekhez illő dalok.

Szerintem olyan, mintha Judit egyfajta tükröt mutatna az íróknak és a kritikusoknak. Én is olvastam már írók közötti rivalizálásról, amit nem igazán értek. Azt gondolom, hogy aki jól ír, az előbb vagy utóbb egészen biztosan megtalálja az olvasóit. Ők pedig a későbbiek során is bizalmat fognak szavazni neki, szóval szerintem teljesen felesleges keresztbe tenni a másiknak. Bevallom, ha ilyenről tudok, már nem szívesen olvasok az illetőtől.

A másik oldallal, az értékeléssel kapcsolatban pedig az a véleményem, sose legyen sértő. Természetes, hogy minden könyv nem tetszhet, de úgy írjunk róla, hogy akkor is vállalni tudjuk a véleményünket, ha eljut az íróhoz. Olvastam már nagyon durva értékeléseket, és ez számomra kifejezetten furcsa olvasást szerető emberektől. Építő jellegű ötletekkel, tanácsokkal mindenki sokkal többre menne, ráadásul tapasztalataim szerint van, aki ezt kifejezetten jó néven veszi.

A kis kitérő után térjünk vissza a könyvhöz. :) A történet az első részhez hasonlóan már itt is az elejétől kezdve megfogott, és szerencsére később sem okozott csalódást. Váratlan fordulatokban nem volt hiány, sőt, én nem is számítottam ennyi csavarra. Imádom az ilyen krimiket, amikor az írónő úgy csepegteti az információkat, hogy szinte mindenki gyanússá válik. :D Érdemes a fejezetek elején lévő dátumokra figyelni, ugyanis két idősíkot takarnak, amelyek a végén szépen összeérnek... 

Lottie-t és Tristant most is szerettem, szerintem kifejezetten jól kiegészítették egymást, igazán remek párost alkottak. Ugyanakkor már az előző rész óta ott motoszkált a fejemben: lehetnek így boldogok, vagy Louise miatt a szerelmük eleve kudarcra van ítélve? Nem irigyeltem Tristant, mert mindvégig nagyon nehéz helyzetben volt, hogy az eszére vagy a szívére hallgasson.

Összegzés:

Bár az írónő Rózsakői rejtélyek-sorozatát is szerettem, most már egyértelműen kijelenthetem, hogy a Felföldi rejtélyek lett a kedvencem. Én kifejezetten díjazom, ha egy könyvnek van folytatása, persze ilyenkor mindig fennáll a veszélye annak, hogy sikerül-e hozni a "színvonalat", esetleg túl is szárnyalni az első részt. Szerencsére itt egyértelműen sikerült. Egy rendkívül izgalmas, pörgős történetet kaptam, és még egyszer nagyon köszönöm, hogy az elsők között olvashattam. :)

Kedvenc idézet:

„Pedig eddig azt hittem, simán bírnám, és képes lennék a szakmai oldaláról megközelíteni minden ilyen helyzetet. De amikor az életed múlik rajta, az teljesen más.”

 

(Fő kép és fülszöveg: www.moly.hu)